Boross Magda: Őseimtől örököltem
Boross Magdolna máig meg nem jelent könyvét 1995-ben írta, ahogy unokahúga jellemezte írását, az ő “utánozhatatlan cikornyás” betűivel. Ebből született Boross Zsigmond és családja közreműködésével egy letisztázott változat.
Ír benne a Sárrét mocsaras, nádas területéről, amelyet a XIX. század közepén végrehajtott lecsapolásig kis létszámú emberi települések jellemeztek. A sárréti dombok azonban természetes védelmet is jelentettek, legyen az ellenség vagy vadállat, éhezniük, fázniuk pedig nem kellett. A természet javaiból viszonylag kevés befektetéssel megéltek. Földműveléssel kevéssé, inkább állattenyésztéssel foglalkoztak.
A Honfoglalás előtt elszlávosodott avarok és szlávok, főleg bolgárok laktak itt. Azok települtek ide, akik az őshazában is ilyen ingoványos réteken éltek. Jobbára hajón, csónakon, hajócsapásokon közlekedtek. Győrffy Nagykunsági krónikájában lejegyzi, hogy maga is látott több városszéli ház udvarán hajót. Használatos volt a nádláp is, azaz nádkévékből kötött nádtutaj.
Boross Magda kitér a történelemre is, amely a Sárrétet sem kímélte: a sárrétiek bujdostak tatár, török, császári hadak, rácok, krími tatárok elől. Az 1470, 1497, 1508 és 1709-ben dúló pestisjárvány is nagyon sok áldozatot követelt. Az 1720-as évektől indult meg először az a fejlődés, amely után a községek már megmaradtak. Intenzív mezőgazdasági termelés csak a Sárrét lecsapolása és a vízszabályozás után indult, amikor a Sárrét kiszáradt. Kúriák ugyan épültek, de az ipara fejletlen maradt, a mesterséget űző iparosok munkája iránt alig volt kereslet. A vasút megépülésével a sárrétiek más vidéken kerestek munkát, ami jelentős népvándorláshoz vezetett.
A magyar népművészetet szerénynek írja le, kevés hímzés, kevés színes, kis fonás, szövés. A kender termesztése és feldolgozása az 1800-as évek végétől kezdett hanyatlani, míg a II. világháború után már alig vetették, ekkor meg is szűnt. Addig azonban a Sárrét életének szerves részét képezte, hiszen kenderből készültek a ruházkodás, háztartás nélkülözhetetlen darabjai. Boross Magda részletesen ír a kendervetés és feldolgozás fortélyairól is. Ismerteti egynémely régi szövőeszköz használatát, mint a gombolyító és a vetőkaró. Leírja a szövés lépéseit, az ehhez használt eszközrészeket. Komoly hagyatéka, hogy a sárréti motívumokat felsorolja. a A II. világháború után azonban már alig vetettek kendert, a kendermunka megszűnt.
Magduska néni, ahogy a legtöbben a faluban szólították, igazi népművészeknek nevezi elődeit, az ő szorgalmuk késztette arra, hogy ezeket a munkákat, hagyományokat az utókor számára megőrizze. Az alap- és középfokú művészeti tanfolyam elvégzése után ő maga is szervezett tanfolyamot és szakkört, hallgatóit emléklappal meglepve. A hallgatók a 14 évestől a 60 éves korig keresték fel a szakköreit. Külön büszke volt arra, hogy a fiatalabb korosztály is meg akarja tanulni a népi hagyományokat.
Magduska a népművészet három ágát művelte, egyrészt a Népdalkör tagjaként, másrészt a szövést és a hímzést. Nem csak Füzesgyarmaton, a szomszédos Kertésszigeten is volt szakköre. Lelkes, tanulnivágyó csapatot sikerült verbuválnia. Szívet melengetőnek tartotta, hogy ezek az emberek együtt örülnek az elért sikernek, a szervezett kiállításoknak. Manapság már egyre ritkábban tapasztalhatjuk egymás megbecsülését és figyelését, a békesség és szeretet megőrzését. Magdusnak, vagy ahogy családja becézte, Miminek ez okozta a legnagyobb örömet.
A Boross Magdolna Emlékére Alapítvány céljai között szerepel, hogy ezt az egyedülálló hagyatékot, a Sárrét motívumait és művészetét ilyen részletességgel tükröző művet nyomtatásban is megjelentessük, és megajándékozhassuk vele az utókor népművészet kedvelőit.
Ír benne a Sárrét mocsaras, nádas területéről, amelyet a XIX. század közepén végrehajtott lecsapolásig kis létszámú emberi települések jellemeztek. A sárréti dombok azonban természetes védelmet is jelentettek, legyen az ellenség vagy vadállat, éhezniük, fázniuk pedig nem kellett. A természet javaiból viszonylag kevés befektetéssel megéltek. Földműveléssel kevéssé, inkább állattenyésztéssel foglalkoztak.
A Honfoglalás előtt elszlávosodott avarok és szlávok, főleg bolgárok laktak itt. Azok települtek ide, akik az őshazában is ilyen ingoványos réteken éltek. Jobbára hajón, csónakon, hajócsapásokon közlekedtek. Győrffy Nagykunsági krónikájában lejegyzi, hogy maga is látott több városszéli ház udvarán hajót. Használatos volt a nádláp is, azaz nádkévékből kötött nádtutaj.
Boross Magda kitér a történelemre is, amely a Sárrétet sem kímélte: a sárrétiek bujdostak tatár, török, császári hadak, rácok, krími tatárok elől. Az 1470, 1497, 1508 és 1709-ben dúló pestisjárvány is nagyon sok áldozatot követelt. Az 1720-as évektől indult meg először az a fejlődés, amely után a községek már megmaradtak. Intenzív mezőgazdasági termelés csak a Sárrét lecsapolása és a vízszabályozás után indult, amikor a Sárrét kiszáradt. Kúriák ugyan épültek, de az ipara fejletlen maradt, a mesterséget űző iparosok munkája iránt alig volt kereslet. A vasút megépülésével a sárrétiek más vidéken kerestek munkát, ami jelentős népvándorláshoz vezetett.
A magyar népművészetet szerénynek írja le, kevés hímzés, kevés színes, kis fonás, szövés. A kender termesztése és feldolgozása az 1800-as évek végétől kezdett hanyatlani, míg a II. világháború után már alig vetették, ekkor meg is szűnt. Addig azonban a Sárrét életének szerves részét képezte, hiszen kenderből készültek a ruházkodás, háztartás nélkülözhetetlen darabjai. Boross Magda részletesen ír a kendervetés és feldolgozás fortélyairól is. Ismerteti egynémely régi szövőeszköz használatát, mint a gombolyító és a vetőkaró. Leírja a szövés lépéseit, az ehhez használt eszközrészeket. Komoly hagyatéka, hogy a sárréti motívumokat felsorolja. a A II. világháború után azonban már alig vetettek kendert, a kendermunka megszűnt.
Magduska néni, ahogy a legtöbben a faluban szólították, igazi népművészeknek nevezi elődeit, az ő szorgalmuk késztette arra, hogy ezeket a munkákat, hagyományokat az utókor számára megőrizze. Az alap- és középfokú művészeti tanfolyam elvégzése után ő maga is szervezett tanfolyamot és szakkört, hallgatóit emléklappal meglepve. A hallgatók a 14 évestől a 60 éves korig keresték fel a szakköreit. Külön büszke volt arra, hogy a fiatalabb korosztály is meg akarja tanulni a népi hagyományokat.
Magduska a népművészet három ágát művelte, egyrészt a Népdalkör tagjaként, másrészt a szövést és a hímzést. Nem csak Füzesgyarmaton, a szomszédos Kertésszigeten is volt szakköre. Lelkes, tanulnivágyó csapatot sikerült verbuválnia. Szívet melengetőnek tartotta, hogy ezek az emberek együtt örülnek az elért sikernek, a szervezett kiállításoknak. Manapság már egyre ritkábban tapasztalhatjuk egymás megbecsülését és figyelését, a békesség és szeretet megőrzését. Magdusnak, vagy ahogy családja becézte, Miminek ez okozta a legnagyobb örömet.
A Boross Magdolna Emlékére Alapítvány céljai között szerepel, hogy ezt az egyedülálló hagyatékot, a Sárrét motívumait és művészetét ilyen részletességgel tükröző művet nyomtatásban is megjelentessük, és megajándékozhassuk vele az utókor népművészet kedvelőit.